Mióta él keres, kutatja az Énnek  Forrását, a helyet, ahol felbukkan. Visszafelé halad, az eredet irányába, hátha ott rátalál. Néhány éves csupán, de már a tükör előtt faggatja magát, ki vagyok én?

Soha nem talált megnyugvást. Pedig mennyien válaszoltak neki.

7 éves koráig szinte minden nap rajzol, az óvodában sorban állnak a hercegnőiért és a kacskaringós vonalaiért.

Aztán csend. Elfogynak a képek, de a keresés nem zárul le. A rajzolás búvópatakká lesz.

20 éves, amikor a kérdésért „ Ki vagyok én?” majdnem az életével fizet, de kiderül az igazi válasz még a halálban sem biztos, hogy eljön. De a tapasztalat, a látvány, a fájdalom és az öröm elmesélésre ösztönzi. Nem elsősorban a világnak akar mesélni, hanem magának. Abban bízva, ha lefesti, talán megérti a dolgokat.

Végre felszínen a búvópatak. Egyre nagyobb erővel árad, folyóvá lesz. S ahogy ömlik, képek születnek, melyek az úton levés, a keresés egyes állomásait vonultatják fel.  Naplót ír, naplót fest.

Az élete semmivel sem más, mint bárkié. A másság abban áll, hogy a történetek egy sajátos forma és színvilágon keresztül kikívánkoznak belőle, minden napot le akar rakni maga mögött, szabaddá válni tőle. A festés egyfajta szabadulás.

Az élet hömpölyög, szereplők jönnek, mennek, színek változnak. Egyetlen hű társa a selyem marad. Ahogy egyszer mondta Réka, ő látja el a legjobb tanáccsal, meghallgat és csendben marad.

Évek múlnak, formák és színek végtelen kavalkádja ölt testet a fehér felületen, aztán jön egy pont, amikor ott a bizonyosság, megérkezett. Megkapta a választ arra, amiért megszületett. A folyó az óceánba ömlik.

Innentől már csak azt az Egyet, a Kimondhatatlan Gyönyörűséget, a Valóságot  próbálja körbefesteni, körbeírni a maga formáival.

 Hisz AZT lefesteni nem lehet…

Festészete, témaválasztása milyen időkre nyúl vissza? Minek köszönhetjük kellemes hangulatú képeit? 

Lelki kiegyensúlyozottságából adódik talán, vagy álmot sző festményei által?

A képek mindig az aktuális élethelyzetemről mesélnek. A mostot a festem. Naplót festek. Ugyanolyan történeteim vannak, mint bárki másnak. Családban élek, van egy fiam, hol küzdök, hol meg örülök. Néha menekülök, aztán meg meg sem mozdulnék.

20 évesen néhány pillanatra elhagytam ezt a földi síkot. (talán klinikai halálnak hívják) Másnap, ahogy magamhoz tértem, megfogtam egy tollat és rajzolni kezdtem magamra. Tudtam, csak így bírom ki innentől kezdve itt. Túl nagy a volt a fény, amit láttam és valahogy „meg kellett, hogy szabaduljak tőle”. Lefestettem hát. Aztán 12 év múlva, ahogy körbe járt az óra, megérkezett egy asszony, akinek személyében élő mesterre leltem. Ő adta meg számomra a végső válaszokat. De ettől még itt vagyok, maradtam, a történet fut tovább, csak a ragaszkodás nem olyan erős már hozzá. Minderről festek. Na meg közben van olyan, hogy szerelem, szakítás, anyává válás, bánat., öröm, testiség. Ott van mindez a képeket, minek titkolni, nem csak az én történeteim, mindenki hasonlókkal küzd.

Nagyon tud fájni az élet és nagyon tud boldogítani. Nem hiszem, hogy kiegyensúlyozott lennék. Szeretnék persze az lenni, ki nem. Hogy álmot szövök-e? Azt mondják a bölcsek, ami megjelenik és elmúlik az csak az álomvilág része és semmi köze a Valósághoz. Ezek szerint álmot szövök, mikor festek, igen…

Mikor találkozott először a selyemmel?

22 évesen Németországban éltem. Hogy erősítsem a kapcsolatomat a gyakorlati élettel, tévés, rádiós gyakornokként kaptam bonni ösztöndíjat.  A főbérlőm, Ingrid Zelau, selyemfestő volt. Ő mutatta meg a festés technikáját. Aztán megismertem Zalai Károlyt, gyermekem apját, kint Németországban és elkezdődtek a festés remeteévei a padlásszobánkban, Köln mellett . Károly reggelente, mikor munkába ment, csak azt mondta, nézzük meg, mi van benned. Aztán este megnéztük, mi született aznap. De ez már olyan régen volt…

Selyemruhát szokott, szeret viselni?:) talán saját tervezésű és festésű darabjai vannak?

Nincsenek selyemruháim, pedig jó lenne, ha lennének. Ruhát nem festek.

De nem zárkóznék el ettől. Varrni nem tudok,  ehhez kellene egy belevaló segítőtárs.

Lelkének minden rezdülését elénk tárja, nőies éne kitárulkozik a festményei által.

Mennyire zárkózik be munka közben? Mennyire zavarják a külső behatások?

Ugyanabban a szobában festek, alszom és írok. Nem vagyok semmiféle módosult tudatállapotban festés közben. Csendre és magányra akkor van igazán szükségem, mikor a fő gondolat megszületik. Mivel fent lakunk egy hegyen, szerencsére csend vesz körül. Nagyon-nagyon szeretem a csendet. És egyedül vagyok festés közben. A fülem túlságosan érzékeny,  sajnos zavarnak a zajok. Ettől jó lenne szabadulni…

Állandóan mozgásban van: amikor nem fest, éppen kiállításra készül. Szerepel munkáival megnyitókon, Tv műsorokban, ha jól tudom írni is szokott, könyve is jelent meg. Mesélne erről bővebben.

Van egy kedves barátom, Danka Miklós és az ő kiadója az Ursus Libris. Miki szereti a képeimet és egyszer csak, kitaláltuk, csináljunk  a képekből egy könyvet. Éppen ez idő tájt ismertem meg Forrai Ferencet, aki a tipográfus lett. Gyönyörűen és nagy-nagy szeretettel alkotta meg a könyvet.

Az album 3 részből áll. Az első két részben korábbi alkotások láthatóak, ezekhez Zalai Károly írt mesét, majd a harmadikhoz már én magam. Ezek nem is mesék, hanem inkább prózaversek.

Árapály-Tengermadár a címe. Az „árapály” a bennem lévő jövő-menő világ, a „tengermadár” pedig az, ami nem mozdul, ami örök. Valahogy így …

Írásra való hajlamából adódnak a festményekhez teljességében illő címválasztások is?

A címeket Károly adja. Ezekre eddig nem vállalkoztam. Szeretem a címeit.

További sok sikert kívánunk munkásságához, mindig szeretettel várjuk a fejleményeket munkáival kapcsolatban.